4. fejezet: Indulás

A ház melletti erdőben sétálgatni hajnali négykor Klaus-szal nem éppen leányálom. Borzasztóan hideg volt, és semmit se láttam. Persze ez Klaust kicsit sem érdekelte, ő látott a sötétben, engem pedig hagyott bukdácsolni. Tizenöt percnyi kínszenvedés után végre elértünk egy romkupachoz. Klaus megállt az egyik félbetört szikla mellett, majd három, egyforma nagyságú lépést tett észak-kelet felé, ott balra fordult, és újból megismételte a koreográfiát.
-    Azt hittem, az öcsédért jövünk, nem tornagyakorlatokat végezni.
-    Hallgass! – utasított Klaus, de láttam, hogy mosolyog.
Mikor végre elért oda, ahova akart, megfogott egy hatalmas sziklatömböt, arrébb pakolta, majd intett, hogy menjek oda hozzá. Egy lépcső vezetett le a föld alá, ahol korom sötét volt.
-    Mivel te egy átlagos kis emberke vagy, aki az orráig se lát, jobb lesz, ha kapaszkodsz az ingujjamban.
Tudtam, hogy ezt az előző beszólásomért kaptam, de nem akartam egyedül bolyongani a sötétben. Megragadtam az öltönyének szélét, és fejest ugrottam a sötétbe. Mindennek moha szaga volt, és hallani lehetett az apró rágcsálók cincogását.
-    Ugye nem félsz a denevérektől?
Elengedtem a vékony kis anyagot, és inkább rendesen belekaroltam Klausba. Gyűlölöm a sötétet. Egyáltalán miért kellett magával hoznia?

Óráknak tűnő percek múlva egyszer csak lefékeztünk, Klaus lefejtette a karjáról a kezem, és eltűnt. Nem pánikoltam azonnal, próbáltam pozitív lenne, de ez csak addig ment, ameddig egy apró és szőrös valami a lábamra nem mászott. Felsikoltottam, és rúgkapálni kezdtem. Ekkor egy apró fény gyúlt a sötétben, majd még egy, és még egy, és végül a fáklyafény betöltötte az egész…temetőt?! Mindenhol koporsók hevertek, erős láncokkal és karabinerekkel a faemelvényekhez kapcsolva.
-    Itt van az öcséd?
-    Kettőt találhatsz.
-    És kik vannak a többiben?
-    A rokonaim.
-    Erre gondoltál, mikor azt mondtad, pihennek?
Halkan elkuncogta magát a saját viccén, majd odasétált az egyik koporsóhoz, és egy mozdulattal felnyitotta a tetejét. Egy elszürkült, jólfésült, öltönyös vámpír feküdt benne, aki borzasztóan halottnak tűnt. Egy halott pasi lesz az útitársunk? Klaus kirántott egy tőrt a testvére mellkasából, majd zsebre vágta a tárgyat. Az ég világon semmi se történt, pedig azt hittem, hogy majd egyszer csak magához tér, mint a filmekben szokták.
-    Van egy jó, és egy rossz hírem. A probléma az, hogy mikor felébred, nagyon éhes lesz, és egyedült te vagy itt ember.
-    És mi van a verbénafalammal?
-    Nem említett, hogy azt jóformán homokká törtem, mikor megharaptalak?
Szuper, most már teljesen rá vagyok szorulva a védelmére, pedig a fal miatt nem harapdáltak volna csak úgy a vámpírok. Remélem, hogy azért Stefan a fenekén marad, és nem próbál meg felfalni. Kiráz tőle a hideg.
-    Mintha egy jó hírről is szó lett volna.
-    Jah, igen. Ha túléled a vérszívást, akkor lesz egy udvarias, intelligens, meg minden jó tulajdonsággal felruházott úriember utazótársad, akivel együtt utálhattok.
-    Észre vetted, hogy jókat mondtál róla?
-    Számodra jó, számomra szégyen.
Ekkor, mint egy vezényszóra valami reccsent a koporsóban, és mikor megfordultam Klaus öccse állt mögöttem, aki egy másodperc alatt lecsapott a nyakamra. Felsikítottam, és vergődni kezdtem, de erős karok szorítottak le. Mikor már azt hittem, elragad a sötétség, abba maradt a fájdalom, és a vámpír Klausnak támadt, aki épp idejében suhant arrébb.
-    Jó reggelt, Elijah.
-    Hogy volt képed leszúrni, Niklaus?
-    Megakadályoztál volna egy nagyon fontos intézkedésben.
-    A szavadat adtad, hogy egyesítesz a családunkkal.
-    Egyesítettelek is. Tagságot kaptál a Szunyókálók klubjába.
Elijah odasuhant az egyik koporsóhoz, de Klaus gyorsabb volt nála, és úgy félrelökte az öccsét, hogy az a dobozok között kötött ki.
-    Nincs nyulka-piszka.
-    Csak meg szerettem volna nézni, hogy tényleg itt vannak-e, vagy csak újból hazudsz.
-    Mikor leszúrtalak, akkor se hazudtam, csak sajátosan értelmeztem a kérésedet.
A vérveszteség egyik idegesítő hatása a szédülés, ami nálam olyan erős volt, hogy a padlón kötöttem ki. Mielőtt viszont még a becsapódástól betört volna a koponyám, valaki megragadott, és leerőltette a vérét a torkomon. Két, csillogó szem nézett rám egy borzasztóan helyes arcról. Egyértelmű, hogy nem Klaus mentett meg.
-    Elnézését kérem, hogy megharaptam, hölgyem.
-    Semmi baj.
-    Persze nekem nem ezt mondtad. Nah, Elijah válassz egyet, aztán menjünk, mert fontos dolgunk van!
Elijah leültette az egyik emelvényre, majd csatlakozott a fivéréhez. Nem láttam, ki van a „dobozban”, de mintha egy pillanatra Klaus vonásai is ellágyultak volna. Elijah lágyan előrenyúlt, talán meg akarta érinteni a halott arcár, de Klaus lecsapta a koporsó tetjét.
-    A múzeum mára bezárt. Velem jössz.
-    Nem parancsolsz felettem.
-    Visszaküldjelek aludni?
-    Te most fenyegetsz?
-    Uram, én örülnék, ha velünk tartana.
Elijah felsóhajtott, és segített talpra állnom, de azért küldött egy gyilkos pillantást a bátyja felé, ami sejtetni engedte, hogy részéről még nincs lezárva az előbbi beszélgetés.

Jól esett a friss levegő, de a sötétség még mindig zavart. Klaus visszalökte a sziklát a helyére, Elijah pedig végigtámogatott az ösvényen. Tényleg nagyon figyelmes egy férfi. Sose gondoltam volna, hogy örülni fogok a börtönömnek, de akkor kész megváltás volt a Klaus illatú ágyam. Nem pihenhettem viszont sokáig, mert Elijah és Klaus veszekedésébe belerengett az egész ház.
-    Azért, mert te kegyetlen vagy, nem jelenti azt, hogy másokat is azzá kell tenned.
-    Én csak megmentettem a bátyát.
-    Nem indulhatnánk inkább? – szakítottam félve újra a két fivér veszekedését.
-    A számból vetted ki a szót, drágám. Induljunk!
Két óra alatt már mindenki összeszedte a holmiját, Elijah nem igazán örült annak, hogy Klaus ruhatárából kell öltözködnie, de megnyugtattam azzal, hogy úgy is be kell ugranunk egy bevásárlóközpontba. Én se mászkálhatok férfi ruhában, az a két darab női szabadidős ruha pedig nem felel meg egy hosszabb útra. Ráadásul nincs olyan meleg, hogy sortokban rohangáljak. És én ember vagyok, nekem ennem kell normális ételt, úgyhogy lesz mit vennünk. Úgy néztünk ki, mint egy túracsoport, egyedül a fekete BMV nem illet bele a képbe, ami Stefan vezetett. Klaus ült az anyós ülésbe, mi pedig Elijahval hátra. Örültem, hogy pt kaptam utastársnak, a három vámpír közül ő a legnormálisabb.
-    Hova is megyünk?
-    Bányászlátogatásra. Tudod…
Klaus nem bírta befejezni, amit mondani akart, mert ekkor valami elénk ugrott, az autó pedig csak Stefan csodás sofőrreflexei miatt nem borultunk az árokba. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, Klaus pokolian mérges volt. Kipattant az autóból, és a torkánál fogva a magasba emelte az elgázolt vámpírt. Aki képes ilyen gúnyos fejet vágni Klausra azok után, hogy elgázolták, az csak vámpír lehet.
-    Mit akarsz, Damon?

3.fejezet: Alku

A nyakam olyan tiszta volt, mintha egy babakendővel törölték volna le. Klaus ezerszer kultúráltabban étkezik, mint Stefan. Megrémített ez a látomás, még soha nem láttam ilyet, bár még vámpír se harapott meg így soha.
-    Begyógyítottam a sebeidet.
-    Köszönöm.
-    Fogok én még annyi fájdalmat okozni, hogy bánni fogod a hálálkodást.
Klaus lemászott rólam, megigazgatta az öltözékét, majd visszaült a karosszékébe. A száján ott vöröslött a vérem, de különösebbképp nem zavarta. Ha vámpírok tudnak így harapni, akkor miért tépnek? Nekik nem jobb, ha egy nő önként adja a vérét?
-    Honnan tudtad a nevem?
-    Legendák szólnak rólad.
-    Szívesen hallanék egyet.
-    Egy átokról szól az egyik.
-    A Nap és a Hold átka?
-    Nem, az amelyik leköti a farkas oldaladat.
-    Azt nemrég törtem meg.
Te jó ég, hisz akkor legyőzhetetlen! Hogyan engedhették a boszorkák, hogy egy őrült, legyőzhetetlen hibrid szabadon mászkáljon a világban? Olyan átkot kellett volna kitalálniuk, ami megtörhetetlen.
-    És hol van a többi Első?
-    Pihennek.
-    Nem hiányoznak?
-    Néha olyan, mintha itt lennének velem. És neked vannak testvéreid?
-    Egyke vagyok.
-    Hazug.
Mégis honnan a fenéből tudja, hogy hazudok? Ennyire nem lehetek átlátszó, hisz a faluban mindenki hitt nekem. Mondjuk több ezer év alatt kikupálódhat annyira az ember, hogy ne könnyen ejtsék pofára.
-    Tudtad, hogy ez az én szobám?
Ez már megmagyarázza, hogy milyért ilyen esztétikus. Klaus egy őrült, de van ízlése. Az ágyneműnek olyan illata van, mint neki, kellemes, férfias. Minden dologtól, ami hozzá kapcsolódik, undorodnom kéne, de ez az illat akkor is csodás, ha magához a Sátánhoz tartozik.
-    Elég nagy az ágy, elférünk rajta mindketten.
-    Aludjon veled a halál!
-    Félsz, hogy mit tennél?
-    Megölnélek álmodban.
-    Engem semmi nem öl meg.
-    Alszom a földön.
-    Tied lehet a szoba, én választottam másikat.
Ez annyira rá illett. Direkt húzza az ember idegeit, örömét látja abban, ha másokat bosszanthat. Ez nagyon gyerekes viselkedésre utal, pedig ő már igazán kinőhetett volna ebből.
-    Nincs mitől tartanod, kedves. Sosem nyúlnék hozzád.
-    Nem vagyok elég kívánatos a számodra?
-    Miért pazarolnám az időmet egy Trabantra, ha megkaphatok egy Ferrárit?
Akármennyire is utálom, mégis csak egy férfi, és bántó, hogy nem talál szépnek. Mondjuk, elég gyatrán nézhetek ki. Rám férne egy kiadós fürdő.
-    Hol találom a fürdőszobát?
-    A melletted lévő szoba. Ruhát találsz a komódban, és mikor végeztél egyél valamit, mert nem akarom, hogy a makacsságod miatt elhalálozz itt nekem.
Megfogadtam a tanácsát, és nem hálálkodtam, hanem csak kikaptam egy rövidgatyát, és egy pólót a szekrényből, és elindultam fürödni. A víz isteni volt, egy kiló kosz lejött rólam. Ezek után nem csodálom, hogy nem keltettem fel Klaus figyelmét. Egyáltalán miért kéne felkeltenem a figyelmét? Az a jó, ha észre se vesz. Akármilyen kedves álarcot ölt magára, ő akkor is romlott, és gonosz. Én csak egy báb vagyok, akit kénye-kedve szerint irányít, és nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy behódolni lásson. Itt sarokba vagyok szorítva, nincs hová menekülnöm.
Lementem a konyhába, és szerencsére nem találkoztam Stefannal. Az a fiú egy gép volt, egy előre beprogramozott gyilkológép. Nekikezdtem a rántotta elkészítéséhez, békésen megpucoltam a hagymát, majd elkezdtem vágni, mikor Klaus megjelent. Az egyik kezével átkarolta a derekam, a másikkal pedig segített szeletelni.
-    Szeretek vágni. Olyan felemelő érzés, ahogy átszalad a kés a rostokon.
-    Beteg vagy.
-    Inkább szenvedélyes szakács, nem?
-    Őrült gyilkos.
Klaus halkan kuncogott a fülembe, a lehelete égette a bőröm. Nagyon édes pillanat lenne ez, ha egy másik férfi szorítana így magához. Klausnak ez ismét csak egy játék, csak szórakozik. Ráadásul egy késsel a kezében kicsit sem hasonlít egy hercegre.
-    Olasz vagy?
-    Nem. Miből gondoltad?
-    A főzésről eszembe jutott a pizza, onnan meg a… Mindegy. Megkönnyítenéd a dolgunkat, ha elmondanád honnan származol.
-    És mi van, ha nem akarom megkönnyíteni?
Pimasz voltam, amivel azért óvatosan kellett bánni, hisz Klaus nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ellentmondjon neki.
-    Nem hiányzik a családod?
-    Meghaltak.
-    Hazug.
-    Miből gondolod?
-    Farkas vagyok, megérzem, ha hazudnak.
Mégis hogyan hazudjak valakinek, akinek nem lehet hazudni? Ha pont ráérez a szárazásomra, és én meg nemmel válaszolok, akkor biztosan megérzi. Ideje felfedni néhány kártyát.
-    Magyar vagyok, a szüleimet pedig elvitték rabszolgának egy aranybányába.
-    Nem egy olyan férfi vitte el őket, akinek egy kígyó tetoválás volt az arcán?
-    De. Honnan tudtad?
Klaus elengedett, majd harsány nevetésben tőrt ki. Mikor befejezte a röhögést olyan elégedett, önelégült vigyort vágott, hogy az összes foga kivillant. Megijedtem ettől a mosolytól, ez nem jelenhet semmi jót. Ő már tud valamit, amit én még csak álmodni se merek.
-    Oh, szívem, az élet különös humorral rendelkezik. Tudom, hogy hol vannak a szüleid.
-    Honnan?
-    Enyém az a bánya, amibe vitték őket. Ha még élnek, akkor megtalálom őket.
Természetesen nem ingyen. Kössek üzletet vele? Adjam el a lelkem az Ördögnek? A szüleim élete fontosabb, mint az enyém, de mégis mit adhatnék én Klausnak?
-    Mit kérsz érte?
-    Először inkább tisztázzuk, hogy én mit adok neked. Elérem, hogy jobb életkörülmények között dolgozzanak, és személyes védelmet kapnak. Nem áll szándékomban elereszteni őket, de összehozhatok egy találkozót. Lenne pár kérdésem hozzájuk.
-    Mindent neked adok, amit csak tudok.
-    Információn kívül nincs szükségem tőled semmire. Holnap reggel indulunk.
-    Csak ketten?
-    Négyen.
-    Stefan, te, én…és?
-    Az öcsém.

2.fejezet: Vallatás

-    Csak vicceltem. Nem vagyok az a házasodó típus.
-    Nem volt vicces.
Miközben a csuklómat szorongatta – ami borzasztóan fájt – a hüvelykujjával a bőrömet cirógatta. Úgy tűnik, Klaus nem veszi észre, hogy a gyengédsége szinte halálos.
-    Fáj a csuklóm.
Klaus enyhített a szorításon, de még mindig nem eresztett el. A fognyomok, melyeket a fiú okozott, nyomot hagytak, és fogalmam sincs, mennyi napot aludhattam, ha már ennyire begyógyult egy tépett seb. Vajon mennyi idő telt el azóta?
-    Megkóstolhatlak?
-    Nincs sok választásom.
-    Ezt jól látod.
-    Remélem, te is rosszul leszel.
-    Nem hiszem.
Klaus a szájához emelte a csuklóm, majd határozottan, de kevésbé fájdalmasabban, mint a társa, a vénámba mélyesztette a fogát. Amint megérezte a vérem, azonnal eltaszított magától, és olyan fejet vágott, mint aki belenyalt a sósavba.
-    Ezt nem értem. Két napot aludtál, már ki kellett volna mennie a szervezetedből a verbénának.
-    Mi az a verbéna?
-    Feltúrtam az egész nyomorult kunyhót, és egy virágot sem találtam benne, kiittam az öregeket, és nem lettem rosszul tőlük. Csak te vagy az, akinek mérgező a vére, úgyhogy itt az ideje, hogy elmond, ki is vagy valójában.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját vérem fog lebuktatni – mármint szó szerint. Ki gondolta volna, hogy valaha is egy vérspecialista kóstolgatja majd végig a „családom”. Az igazat semmiképp nem mondhatom el, de hazudni se hazudhatok, mert akkor Klaus kicsinál. Nem ismerem, de el tudom képzelni, hogy addig kínoz, amíg el nem mesélem neki a titkom. Maradtam a titoknál, végül is 50% esélyem van arra, hogy beveszi.
-    Egy autóbalesetben elvesztettem a szüleim, és velük együtt az emlékeimet is. A nagybátyám lett a gyámom, de neki csak a vagyonom kellett, úgyhogy elszöktem.
-    Add ide a kezed.
Rezzenéstelen volt az arca, nem tudtam leolvasni róla semmit, de nagyon úgy tűnt, hogy nem vette be a mesémet. Egy szép méretes kötéllel masnit kötött a kezemre, majd leráncigált a nappaliba.
Az egész ház csodásan volt berendezve, Klausnak volt szépérzéke. Az őrült fiú a kanapén ült, és egy vértasakot szipolyozott éppen ki. Mikor meglátott gúnyosan elmosolyodott, majd Klaushoz sétált, aki utasításokkal látta el. A barnahajú fiú kotorászni kezdett a szekrényben, Klaus pedig lenyomott a szőnyegre, eloldozta a kezem, és most a nyakamra kötött egy szép kis hurkot. Mikor hátrafordultam, hogy megnézzem mit talált a fiú, a kötél megfeszült a torkomon, de nagyon fájdalmat okozott ennél a felismerés.
-    Meg akarsz…
-    Pontosan, és ha rossz leszel, akkor ez történik. – Rántott egyet a nyakörvemen Klaus.
Fekete pontok kezdtek táncolni a szemem előtt, a légcsövem elszorult, éreztem, ahogy megkörnyékez a pánik, majd hirtelen ismét levegő áramlott a tüdőmbe. Fájdalmas volt az oxigénfelvétel, de mindenképp szükségem volt rá.
-    Ha ismét hazudsz, akkor Stefan lenyúzza a bőrt a hátadról.
-    Azt mondtad, nem akarsz megölni.
-    Nem foglak megölni, csak kiszedem belőled az igazságot.
Stefan széttépte a blúzom, majd végigsimított a hátamon. Felszisszentem, mikor a jeges gyűrű a bőrömhöz ért, de legfőképp a félelemtől reszkettem. Ettől a fiútól jobban tartottam mint Klaustól, mert nem volt beszámítható. Mint egy gép, egy igazi tank, pusztítja, ami az útjába kerül.
-    Félsz Stefantól?
-    Klaus, kérlek…
Csak két napja tartott fogva – az alvásidőt nem számítva -, és sikerült elérnie, hogy máris könyörögjek neki. Akármennyire is elvetemült, értelmesnek tűnik, talán lehet vele tárgyalni. Bár nem hiszem, nagyon élvezi, hogy ő az úr, és szerintem kicsit szadista is. Kicsit…NAGYON!
-    Ki vagy?
-    Eszter.
-    Azt már tudom. A családnevedre vagyok kíváncsi.
-    Nem mondom meg.
Az ostor erőteljesen csattan a hátamon, feltépve a bőrt, és ezzel vért fakasztva. Stefan éhesen felmordult, éreztem, ahogy elkeni a vért, és áldottam az eget, hogy mérgező vagyok. Már rég halott lennék, ha normális lenne a vérem. A fejem leszegtem, úgy kevésbé fájt az ütés, de Klaus nem volt kegyes hozzám; az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-    Gyönyörű az arcod, mikor szenvedsz.
-    Őrült.
-    Várom a válaszod.
-    Dögölj meg.
Újabb csapás, és csak a nyakamon lévő kötél akadályozott meg abban, hogy felsikoltsak. Végül is mindegy lett volna, nem létezik olyan ember a földön, aki meg tudna menteni. Egy másik vámpír pedig inkább beszállna a játékba, mintsem egy nyomorult emberlánynak segítsen.
-    Klaus…
-    Válaszolj, és vége lesz.
A válaszomat köpés formájában közöltem, ami a lehető legnagyobb ostobaság volt a részemről; sikerült feldühítenem azt, aki talán megalkudna velem. Klaus kikapta Stefan kezéből az ostort, és akkor vágott a hátamra, hogy azt hittem a hasamon jön ki a fegyver vége. Azért mert vámpírszemszögből romlott vagyok, még ugyanúgy belehalhatok a vérveszteségbe, de a még élő rokonaimat sem sodorhatom veszélybe.
-    Ki vagy?
-    És te? Te ki vagy? – Kérdeztem vissza dühösen.
-    A legidősebb Első!
-    Niklaus?
A választ már nem hallottam, ha egyáltalán volt válasz, mert minden elsötétült, és ájultan rogytam a szőnyegre.
Arra ébredtem, hogy hasogat a hátam, majd két kéz simogat, és valami hideg anyagot ken a gerincemre. Mozdulni nem tudtam, a kezemet kikötötték valahova, alattam pedig nedves volt a törölköző. Az ápolóm keze nagy volt, bizonyára férfi lehetett, és olyan gyengéden simogatott, hogy szinte el is feledkeztem a korbácsolásról. Olyan volt, mintha a párom kényeztetne, csakhogy a kedvesem biztosan nem lenne egy szadista állat.
-    Fenn vagy?
-    Klaus?
Halk hümmögés volt a válasz, nagyon el volt merülve valamiben, ami bizonyára a hátam lehetett.
-    Eressz! – Kiabáltam, miközben rángatni kezdtem a köteleimet.
-    Ne hisztizz. Este van, mindjárt megetetlek.
-    Nem vagyok csecsemő.
-    Akkor éhen halsz.
Borzasztóan fáradt voltam, aludni akartam, de közben a hasam is korgott. Annyira megalázó lenne, ha az ellenségem etetne. A paplan puha volt, túl puha, vagyis a pólóm nem csak fel van tolva, hogy a hátam szabad legyen, hanem egyenesen levették rólam. Épp szólásra nyitottam a szám, mikor Klaus hirtelen a sebembe nyalt. Először is sokkot kaptam, magától a tudattól, hogy egy férfi nyalogat, majd a sokkot felváltotta a fájdalom, hisz borzasztóan mélyek lehetnek a sebeim, amik nem szeretik, ha birizgálják őket. Ezzel viszont biztosra vált, hogy Mr. Ősöreg Vámpír Úr nem ért a nők kényeztetéséhez. Egészen a nyakamig végigcsókolt, ami annyira már nem volt rossz, majd hirtelen megfordított, kezével tartva, hogy a hátam ne érjen az ágyhoz. A szája két milliméterre volt az enyémtől, így közelebbről a szeme már kéknek tűnt, ami úgy meredt rám, mintha a fejembe akarna látni.
-    Mit akarsz? – Suttogtam, pedig a kérdést kiabálásnak szántam volna.
-    Megtaníthatlak egy-két dologra.
-    Visszataszító férfinak tartalak.
-    Ismét hazudsz. Rájöttem, hogy mi vagy.
-    És csak így tudod közölni?
-    Stefan harapása elrejtett a bőröd alatti jelet, de majdnem biztosra veszem, hogy te vagy a rejtett hibrid.
Emésztenem kellett az információt, de megfeküdte a gyomrom. Egy szót sem értettem az egészből, nem tudom, hogy Klaus mit hadovál itt össze-vissza.
-    Mi az a hibrid?
-    Ha elmondanád a neved, többet mondhatnék.
-    Nem.
-    Akkor legalább a falad leemelésére hagy tanítsalak meg.
-    Miért akarnám, hogy megharapj?
-    Eltüntethetném a sebeidet, és akkor nem halnál meg az éjjel.
Tudtam, hogy komolyan beszél, nagyon durván megkínoztak, és hiába mondtam azt, hogy meg akarok halni, azért ez nincs így. Senki sem szeretne meghalni, hisz annyi lehetőség van az életben. Meg kell védenem az életben maradt rokonaimat!
Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy csak egy helyes férfi akarja megcsókolni a nyakam. Éreztem, ahogy kellemes bizsergés árad a csuklómtól a nyakamig, majd szétterjed az egész testemben. Olyan érzés volt, mintha feloldódnék valamiben, mintha a testem nem lenne kézzel fogható, hanem csak apró atomok csoportja. Éreztem, ahogy Klaus fog a nyakamba mélyed, de nem fájt, inkább csak még nagyobb melegség ömlött belém. Úgy éreztem magam, mintha egy szivacs lennék, aki az összes pozitívumot felszívja, Klaus pedig egy másik szivacs, aki hozzám tapad.
Mikor kinyitottam a szeme, egy folyosón találtam magam, egy végtelen folyosón, ahonnét mindenfelé ajtók nyíltak. Az ajtók viszont zárva voltak, le voltak láncolva, és tüskés lakatok lógtak rajtuk. Minden sötét volt, és koszos. Kísértetiesnek hatott az egész hely, főleg, hogy a plafonról hullák lógtak. Valami megzörrent mögöttem. Odakaptam a fejem, és éppen abban a pillanatban egy női kéz hanyatlott a padlóra. A sötétség mozogni kezdett, majd emberi alakot öltött. Klaus állt előttem, fülig véresen, hatalmas fogakkal, és világító sárga szemekkel. Bár tudtam, hogy az ajtók zárva vannak, azért megragadtam az egyiket, majd erősen megrántottam. A lánc engedett, nekem pedig sikerült beslisszolnom, mielőtt az ördögi vámpír nekem támadt volna.
Egy pazarul berendezett dolgozószobában voltam, ahol egy őszülő férfi járkált fel és alá, egy pergamentett szorongatva. Dühös volt, és félelmetes. Bár nem ismertem, de le mertem volna fogadni, hogy olyan szigorú, hogy még a saját gyermekei is tartanak tőle. A hatalmas tölgyfaajtó kitárult, anélkül, hogy kopogtak volna rajta, majd a fiatal, de borzasztóan helyes Klaus lépett be rajta. Mielőtt viszont még hallhattam volna az öreg férfi hangját, a kastély darabokra esett, és én újra a „szobámban” voltam. A XXI. századi Klaus még mindig közel volt hozzám, és úgy kapkodta a levegőt, mintha átúszta volna a Balatont.
-    Soha többé ne mássz bele a fejembe, édes szívem. – morgott fenyegetően, de a szemei inkább csak zavartak voltak, mintsem dühösek.

1.fejezet: Kezdődik a rémálom

Szokványos nap, a szokványos német falucskában, szokványos emberekkel, és egy tragikus éjszakával.
Kezdjük az elején. Eszter vagyok, tizenhét éves, és bujdosni jöttem, Blacktownba. Itt mindenki úgy tudja, hogy a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, persze ennek köze sincs a valósághoz. A családom története hosszú és fájdalmas, jobb ha titokban marad.
 Egy öreg házaspárnál laktam, akik egy kis zöldségest üzemeltettek, melynek kínálatát a kertből szerezték be. A bolt a szembe szomszédunk volt, mivel a többi telket a nagyvárosok bérelték, különböző biogazdaságok számára. A bolt jól ment, és mivel itt nagyon kezdetleges volt a technika, ezért nem kellett sokat költenünk a villanyszámlára, de azért szépen voltak számláink.
Margaret néni elküldött a húgához, hogy hozzam el a befőteket, és sajnos a fél órás utat három óra alatt sikerült megjárnom, mivel Maggie néni elmesélte nekem az egész életét, amit természetesen már többször hallottam. Pótanyám már nagyon aggódott értem, szinte sehová nem enged el egyedül, mindig azt mondja, hogy ártó lények járják az erdőt. Sosem gondoltam volna, hogy ezek a lények valósak, és egyszer beteszik a lábukat a falunkba.
Már nekikezdtünk a vacsorának, mikor egy hatalmas csattanás rázta meg a várost, majd sikítozások hallatszottak, mindenki pánikolt. Bill bácsi magához vette a puskáját, de mielőtt kiment volna, utasított minket, hogy maradjunk a házba, és semmilyen körülmények között ne engedjünk be senkit. Félve kikukucskáltam az ablakon, és borzasztó kép tárult elém. Az emberek fejvesztve menekültek, a szekerek fel voltak borítva, több ház lángolt. Láttam, ahogy Bill bácsi rálő valamire, majd két métert repül hátra. Gyorsan elrántottam a függönyt, és leoltottam az összes lámpát, hátha nem veszik észre, hogy itt vagyunk.
-    Gyermekem, mi történt? – kérdezte aggódva Margaret néni.
-    Semmi, csak jobb, ha elbújunk.
Mielőtt viszont még a szobába tudtam volna ráncigálni, Bill bácsi felüvöltött kint, és az odaadó felesége azonnal a segítségére rohant. Utána akartam nyúlni, de kicsúszott a kezem közül a ruhájának az ujja, így inkább én is vele mentem.
Földbe gyökerezett a lábam, mikor megpillantottam a falut. Hullák feküdtek a földön, néhányan szétmarcangolva, széttépve, darabokban. Pótapám egy vasvillával volt a bolt kapujának erősítve, és még élt. Margaret néni odarohant hozzá, majd egy fekete villanást láttam, és az öreg nő összeesett. A nyaka kicsavaródott, azonnal szörnyet hallt, majd az árny végzett a pótapámmal is: lecsapta a fejét. Elfordítottam a fejem, de úgy megdöbbentem, hogy nem bírtam mozdulni se. A szörnyeteg kilépett az árnyékból, egy fiatal fiú volt, fekete szemekkel, eltorzult arccal, és véres szájjal. Ahogy végignéztem a ruháján, szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy tetőtől-talpig vér áztatja. Barna haja össze-vissza állt a fején, a keze csuklóig véres volt, mintha valakiben turkált volna. Vigyorgott, kivillantak a szemfogai, majd elém suhant, és végigsimított a hajamon.
-    Szóval te lennél a következő? – kérdezte morogva, majd meg akarta ragadni a derekam, de arcon töröltem.
A pillanatnyi döbbenete épp elég idő volt ahhoz, hogy ágyékon rúgjam, amitől összeroskadt, és pedig futásnak eredtem, de gyorsabb volt nálam, és a csuklómba harapott. A fiú hirtelen rosszul lett, én pedig kitéptem a kezem a fogai közül, és rámeredtem a szétmarcangolt sebre. Mély volt, és borzasztóan vérzett, így leszakítottam egy darabot a blúzomból, és bekötöttem vele a sebet. A fiú öklendezett, mintha romlott ételt evett, volna és nagyon dühösnek tűnt.
-    Verbéna.
-    Akkor ő az enyém! – Szólalt meg egy mély férfihang, erős angol akcentussal.
A hang irányába kaptam a fejem, és megpillantottam a leghelyesebb, és legveszélyesebb férfit a világon. Szőkésbarna haja volt, és fekete szeme, de az ő arca nem volt eltorzulva. A gallérja véres volt, de közel sem gázolt annyira a vérben, mint a társa.
Kimért léptekkel közeledett felém, én pedig nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy menekülni lásson. Olyan gúnyos volt az arckifejezése, hogy szinte könyörgött azért, hogy belekössek. Mikor a fáklya fénye megvilágította, vettem csak észre, hogy nem is olyan idős, mint amilyennek a hangjából ítéltem. A mosolyában volt valami kisfiús vonás, még is olyan tapasztaltan csillogott a szeme, mint aki már évszázadok óta él.
-    Tudsz róla, hogy most menekülnöd kéne?
-    Nem fogok örömet okozni.
Nem tetszett neki a válaszom, mert a torkomnál fogva felemelt, és a házunkig suhant velem. Nem fogott túl erősen, viszonylag kaptam levegőt, de azért fitogtatta is kicsit az erejét. Kilestem a válla fölött, és szomorúan nyugtáztam, hogy a fiatal fiú tovább folytatja az öldöklést.
-    Hogyan öljelek meg?
-    Rád hagyom a választást.
-    De felvágták a nyelved. Kiharapjam a helyéről?
-    Ahogy gondolod.
Mérhetetlenül feldühítette, hogy nem rettegtem tőle, pedig igazából nagyon is rémisztő volt, ahogy a levegőben tart, és a gallérján pedig ott éktelenkednek a falusiak vére. A tekintete arannyá vált, a szemfogai megnőttek, majd hirtelen kitisztult az arca, és gúnyos mosoly terült szét rajta. Így sokkal jobban féltem tőle, ha nem akar megölni, akkor biztosan azt tervezi, hogy megkínoz, vagy talán még rosszabb dolgot tesz.
Elengedte a nyakamat, majd megragadta a karomat, és a házunkhoz kezdett ráncigálni.
-    Hívj be!
-    Nem.
-    Tudod, van egy gyermek az istállóban a szalma alatt…
-    Gyere be!
-    Köszönöm.
Egy határozott mozdulattal átlépte a küszöböt, majd gondosan bezárta az ajtót. A kék-vörös ingén kívül minden fekete volt rajta, ami kiemelte a világos haját. A társa kezén egy hatalmas gyűrű volt, de ő nem hordott ékszert.
Járkálni kezdett a házban, mindent összefogdosott, majd mikor végighúzta a kezét a polcon, és a por rajta maradt az ujján, elfintorodott, majd letörölte a vérrel együtt a kezéről a konyharuhával.
-    Mi a neved?
-    Eszter.
-    Zsidó vagy?
-    Csak a nevem.
Gyors mosoly villant az arcán, majd tovább kutakodott a házban. A nappaliban az összes fiókot átkutatta, és meg is talált a ruhák alá rejtett örökségem. Egy nyaklánc volt, amit édesapámtól kaptam. Ékszerész volt, és kicsit csalódott is voltam, hogy nem kapok értékesebbet, csak ezt a kék követ, de most már örülök. Mindegy, hogy mennyit ér, emlék tőlünk.
-    A tiéd?
-    Igen.
-    Kitaláltam egy játékot. Én kérdezek, te válaszolt, és ha nem teszed azt, amit mondok, akkor darabokra bontom a nyakláncodat, és a tűzbe vetem.
Bólintottam, majd leültem az ebédlőasztalhoz, hogy a lehető legközelebb legyek a konyhakéshez. Ha alkalmam adódik rá, azonnal cselekedni fogok, és leszúrom ezt az önelégült majmot. Minden könyv mást ír, valamelyik a fát ajánlja, a másik az ezüstre esküszik, de ezek mind csak kitalációk, hisz az írójuk biztosan nem gondolta, hogy tényleg léteznem vámpírok.
-    Neked mi a neved? – Kérdeztem, pedig elvileg ő a kérdező, nem én.
-    Klaus.
-    Német vagy?
-    Csak a nevem.
Úgy tűnik, hogy szeret játszadozni, ami még kapóra jöhet. El tudom terelni a figyelmét egy szócsatával, és akkor alkalmam nyílik a konyhakésért nyúlni.
-    Miért nem félsz tőlem?
-    Kéne?
-    Máskor majd a környező falvakat mészárolom le először, és akkor legalább megelőz a hírem.
-    Gyilkos.
-    Köszönöm a bókot.
Mosolyogva leült a székre, majd mert magának egy tányérnyi levest, és bár evett belőle egy kanállal, végül mégis csak elém tolta.
-    Egyél!
-    Nincs kedvem.
Legszívesebben neki vágtam volna az egész lábosnyi levest, de mivel az étellel nem játszunk, inkább csak rámeredtem a fogva tartómra, és elképzeltem, hogy hirtelenjében szörnyethal.
-    Mit csináljak most veled?
-    Amíg te gondolkodsz, én lepörgetem magam előtt az életem.
-    Nem tartasz a haláltól?
-    Minek éljek? Az őrült társad megölte a családom.
-    Legyen ahogy óhajtod.
Felkapta a konyhakést, forgatni kezdte, majd megvágta vele az ujját. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a kés eléggé éles, a hátam mögé suhant, majd a torkomhoz nyomta a pengét.
-    Utolsó szó?
-    Menj a pokolba!
Lehunytam a szemem, és vártam az éles fájdalmat, mikor furcsa dolog történt. Klaus vérző ujja a számban landolt, a kés pedig az asztalon pihent, egy karnyújtásnyira, de képtelen voltam utána nyúlni, mert erősen fogtak. A fémes íztől rosszul lettem, de Klaus minden egyes cseppet, ami az ujjából jött, leerőltetett a torkomon.
-    Ha neked a halál megváltás, akkor sosem engedem, hogy meghalj – Suttogta a fülembe, majd minden elsötétült.
Vártam az alagutat, vagy egy egyiptomi isten a mérlegével, de nem láttam semmit. Éles fájdalom nyílalt a csuklómba, amitől azonnal kinyitottam a szemem, és felültem, de ennek csak az lett az eredménye, hogy megszédültem. Percekig semmit nem láttam, de sejtettem, hogy egy ágyban vagyok, mert éreztem a tenyerem alatt az ágyneműhuzatot, ami selymes volt, és illatos. Egy igen pazarul berendezett szobában találtam magam, amiben minden vadiúj volt. Egy hatalmas franciaágyban feküdtem, velem szemben egy lapos televízió foglalt helyet, a szőnyeg gyönyörű volt, a falat pazar festmények borították Egy faragott székben ott ült Klaus, kezében egy whiskys pohárral, amiben alkohol helyett bizonyára vér volt. Kedvesen mosolygott rám, majd odaült mellém az ágyra, én pedig megpróbáltam elhúzódni tőle, de megragadta a kezem, így nem bírtam menekülni.
-    Ne menekülj, kedves.
-    Nem vagyok a kedvesed.
-    A te nyelveden hogyan becézik a feleséget?
Majdnem elájultam, és csak Klaus erős szorítása tartott a valóságban, de így is úgy éreztem, hogy álmodok. Hozzá mentem volna az Ördöghöz? Én nem emlékszem semmire. Nem mondhattam igen, ha ájult voltam. Lehet, hogy csak kitörölte az emlékeimet?

Bemutatkozás

Kedves olvasó!

A történet ott folytatódik, ahol a második évad véget ért, úgyhogy mindenki csak saját felelősségre olvassa.

Rövid tartalom: Eszter titokban tartja a családnevét, és elmenekül hazájából, egy kis német falvacskába. Könnyedén beilleszkedik, már mindenki elfogadja, boldogan éli mindennapjait, mikor az egyik este tragédia történik. Két vámpír feldúlja a falút, és Eszternek szembe kell néznie a múltjával.

Esuta