1.fejezet: Kezdődik a rémálom

Szokványos nap, a szokványos német falucskában, szokványos emberekkel, és egy tragikus éjszakával.
Kezdjük az elején. Eszter vagyok, tizenhét éves, és bujdosni jöttem, Blacktownba. Itt mindenki úgy tudja, hogy a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, persze ennek köze sincs a valósághoz. A családom története hosszú és fájdalmas, jobb ha titokban marad.
 Egy öreg házaspárnál laktam, akik egy kis zöldségest üzemeltettek, melynek kínálatát a kertből szerezték be. A bolt a szembe szomszédunk volt, mivel a többi telket a nagyvárosok bérelték, különböző biogazdaságok számára. A bolt jól ment, és mivel itt nagyon kezdetleges volt a technika, ezért nem kellett sokat költenünk a villanyszámlára, de azért szépen voltak számláink.
Margaret néni elküldött a húgához, hogy hozzam el a befőteket, és sajnos a fél órás utat három óra alatt sikerült megjárnom, mivel Maggie néni elmesélte nekem az egész életét, amit természetesen már többször hallottam. Pótanyám már nagyon aggódott értem, szinte sehová nem enged el egyedül, mindig azt mondja, hogy ártó lények járják az erdőt. Sosem gondoltam volna, hogy ezek a lények valósak, és egyszer beteszik a lábukat a falunkba.
Már nekikezdtünk a vacsorának, mikor egy hatalmas csattanás rázta meg a várost, majd sikítozások hallatszottak, mindenki pánikolt. Bill bácsi magához vette a puskáját, de mielőtt kiment volna, utasított minket, hogy maradjunk a házba, és semmilyen körülmények között ne engedjünk be senkit. Félve kikukucskáltam az ablakon, és borzasztó kép tárult elém. Az emberek fejvesztve menekültek, a szekerek fel voltak borítva, több ház lángolt. Láttam, ahogy Bill bácsi rálő valamire, majd két métert repül hátra. Gyorsan elrántottam a függönyt, és leoltottam az összes lámpát, hátha nem veszik észre, hogy itt vagyunk.
-    Gyermekem, mi történt? – kérdezte aggódva Margaret néni.
-    Semmi, csak jobb, ha elbújunk.
Mielőtt viszont még a szobába tudtam volna ráncigálni, Bill bácsi felüvöltött kint, és az odaadó felesége azonnal a segítségére rohant. Utána akartam nyúlni, de kicsúszott a kezem közül a ruhájának az ujja, így inkább én is vele mentem.
Földbe gyökerezett a lábam, mikor megpillantottam a falut. Hullák feküdtek a földön, néhányan szétmarcangolva, széttépve, darabokban. Pótapám egy vasvillával volt a bolt kapujának erősítve, és még élt. Margaret néni odarohant hozzá, majd egy fekete villanást láttam, és az öreg nő összeesett. A nyaka kicsavaródott, azonnal szörnyet hallt, majd az árny végzett a pótapámmal is: lecsapta a fejét. Elfordítottam a fejem, de úgy megdöbbentem, hogy nem bírtam mozdulni se. A szörnyeteg kilépett az árnyékból, egy fiatal fiú volt, fekete szemekkel, eltorzult arccal, és véres szájjal. Ahogy végignéztem a ruháján, szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy tetőtől-talpig vér áztatja. Barna haja össze-vissza állt a fején, a keze csuklóig véres volt, mintha valakiben turkált volna. Vigyorgott, kivillantak a szemfogai, majd elém suhant, és végigsimított a hajamon.
-    Szóval te lennél a következő? – kérdezte morogva, majd meg akarta ragadni a derekam, de arcon töröltem.
A pillanatnyi döbbenete épp elég idő volt ahhoz, hogy ágyékon rúgjam, amitől összeroskadt, és pedig futásnak eredtem, de gyorsabb volt nálam, és a csuklómba harapott. A fiú hirtelen rosszul lett, én pedig kitéptem a kezem a fogai közül, és rámeredtem a szétmarcangolt sebre. Mély volt, és borzasztóan vérzett, így leszakítottam egy darabot a blúzomból, és bekötöttem vele a sebet. A fiú öklendezett, mintha romlott ételt evett, volna és nagyon dühösnek tűnt.
-    Verbéna.
-    Akkor ő az enyém! – Szólalt meg egy mély férfihang, erős angol akcentussal.
A hang irányába kaptam a fejem, és megpillantottam a leghelyesebb, és legveszélyesebb férfit a világon. Szőkésbarna haja volt, és fekete szeme, de az ő arca nem volt eltorzulva. A gallérja véres volt, de közel sem gázolt annyira a vérben, mint a társa.
Kimért léptekkel közeledett felém, én pedig nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy menekülni lásson. Olyan gúnyos volt az arckifejezése, hogy szinte könyörgött azért, hogy belekössek. Mikor a fáklya fénye megvilágította, vettem csak észre, hogy nem is olyan idős, mint amilyennek a hangjából ítéltem. A mosolyában volt valami kisfiús vonás, még is olyan tapasztaltan csillogott a szeme, mint aki már évszázadok óta él.
-    Tudsz róla, hogy most menekülnöd kéne?
-    Nem fogok örömet okozni.
Nem tetszett neki a válaszom, mert a torkomnál fogva felemelt, és a házunkig suhant velem. Nem fogott túl erősen, viszonylag kaptam levegőt, de azért fitogtatta is kicsit az erejét. Kilestem a válla fölött, és szomorúan nyugtáztam, hogy a fiatal fiú tovább folytatja az öldöklést.
-    Hogyan öljelek meg?
-    Rád hagyom a választást.
-    De felvágták a nyelved. Kiharapjam a helyéről?
-    Ahogy gondolod.
Mérhetetlenül feldühítette, hogy nem rettegtem tőle, pedig igazából nagyon is rémisztő volt, ahogy a levegőben tart, és a gallérján pedig ott éktelenkednek a falusiak vére. A tekintete arannyá vált, a szemfogai megnőttek, majd hirtelen kitisztult az arca, és gúnyos mosoly terült szét rajta. Így sokkal jobban féltem tőle, ha nem akar megölni, akkor biztosan azt tervezi, hogy megkínoz, vagy talán még rosszabb dolgot tesz.
Elengedte a nyakamat, majd megragadta a karomat, és a házunkhoz kezdett ráncigálni.
-    Hívj be!
-    Nem.
-    Tudod, van egy gyermek az istállóban a szalma alatt…
-    Gyere be!
-    Köszönöm.
Egy határozott mozdulattal átlépte a küszöböt, majd gondosan bezárta az ajtót. A kék-vörös ingén kívül minden fekete volt rajta, ami kiemelte a világos haját. A társa kezén egy hatalmas gyűrű volt, de ő nem hordott ékszert.
Járkálni kezdett a házban, mindent összefogdosott, majd mikor végighúzta a kezét a polcon, és a por rajta maradt az ujján, elfintorodott, majd letörölte a vérrel együtt a kezéről a konyharuhával.
-    Mi a neved?
-    Eszter.
-    Zsidó vagy?
-    Csak a nevem.
Gyors mosoly villant az arcán, majd tovább kutakodott a házban. A nappaliban az összes fiókot átkutatta, és meg is talált a ruhák alá rejtett örökségem. Egy nyaklánc volt, amit édesapámtól kaptam. Ékszerész volt, és kicsit csalódott is voltam, hogy nem kapok értékesebbet, csak ezt a kék követ, de most már örülök. Mindegy, hogy mennyit ér, emlék tőlünk.
-    A tiéd?
-    Igen.
-    Kitaláltam egy játékot. Én kérdezek, te válaszolt, és ha nem teszed azt, amit mondok, akkor darabokra bontom a nyakláncodat, és a tűzbe vetem.
Bólintottam, majd leültem az ebédlőasztalhoz, hogy a lehető legközelebb legyek a konyhakéshez. Ha alkalmam adódik rá, azonnal cselekedni fogok, és leszúrom ezt az önelégült majmot. Minden könyv mást ír, valamelyik a fát ajánlja, a másik az ezüstre esküszik, de ezek mind csak kitalációk, hisz az írójuk biztosan nem gondolta, hogy tényleg léteznem vámpírok.
-    Neked mi a neved? – Kérdeztem, pedig elvileg ő a kérdező, nem én.
-    Klaus.
-    Német vagy?
-    Csak a nevem.
Úgy tűnik, hogy szeret játszadozni, ami még kapóra jöhet. El tudom terelni a figyelmét egy szócsatával, és akkor alkalmam nyílik a konyhakésért nyúlni.
-    Miért nem félsz tőlem?
-    Kéne?
-    Máskor majd a környező falvakat mészárolom le először, és akkor legalább megelőz a hírem.
-    Gyilkos.
-    Köszönöm a bókot.
Mosolyogva leült a székre, majd mert magának egy tányérnyi levest, és bár evett belőle egy kanállal, végül mégis csak elém tolta.
-    Egyél!
-    Nincs kedvem.
Legszívesebben neki vágtam volna az egész lábosnyi levest, de mivel az étellel nem játszunk, inkább csak rámeredtem a fogva tartómra, és elképzeltem, hogy hirtelenjében szörnyethal.
-    Mit csináljak most veled?
-    Amíg te gondolkodsz, én lepörgetem magam előtt az életem.
-    Nem tartasz a haláltól?
-    Minek éljek? Az őrült társad megölte a családom.
-    Legyen ahogy óhajtod.
Felkapta a konyhakést, forgatni kezdte, majd megvágta vele az ujját. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a kés eléggé éles, a hátam mögé suhant, majd a torkomhoz nyomta a pengét.
-    Utolsó szó?
-    Menj a pokolba!
Lehunytam a szemem, és vártam az éles fájdalmat, mikor furcsa dolog történt. Klaus vérző ujja a számban landolt, a kés pedig az asztalon pihent, egy karnyújtásnyira, de képtelen voltam utána nyúlni, mert erősen fogtak. A fémes íztől rosszul lettem, de Klaus minden egyes cseppet, ami az ujjából jött, leerőltetett a torkomon.
-    Ha neked a halál megváltás, akkor sosem engedem, hogy meghalj – Suttogta a fülembe, majd minden elsötétült.
Vártam az alagutat, vagy egy egyiptomi isten a mérlegével, de nem láttam semmit. Éles fájdalom nyílalt a csuklómba, amitől azonnal kinyitottam a szemem, és felültem, de ennek csak az lett az eredménye, hogy megszédültem. Percekig semmit nem láttam, de sejtettem, hogy egy ágyban vagyok, mert éreztem a tenyerem alatt az ágyneműhuzatot, ami selymes volt, és illatos. Egy igen pazarul berendezett szobában találtam magam, amiben minden vadiúj volt. Egy hatalmas franciaágyban feküdtem, velem szemben egy lapos televízió foglalt helyet, a szőnyeg gyönyörű volt, a falat pazar festmények borították Egy faragott székben ott ült Klaus, kezében egy whiskys pohárral, amiben alkohol helyett bizonyára vér volt. Kedvesen mosolygott rám, majd odaült mellém az ágyra, én pedig megpróbáltam elhúzódni tőle, de megragadta a kezem, így nem bírtam menekülni.
-    Ne menekülj, kedves.
-    Nem vagyok a kedvesed.
-    A te nyelveden hogyan becézik a feleséget?
Majdnem elájultam, és csak Klaus erős szorítása tartott a valóságban, de így is úgy éreztem, hogy álmodok. Hozzá mentem volna az Ördöghöz? Én nem emlékszem semmire. Nem mondhattam igen, ha ájult voltam. Lehet, hogy csak kitörölte az emlékeimet?