2.fejezet: Vallatás

-    Csak vicceltem. Nem vagyok az a házasodó típus.
-    Nem volt vicces.
Miközben a csuklómat szorongatta – ami borzasztóan fájt – a hüvelykujjával a bőrömet cirógatta. Úgy tűnik, Klaus nem veszi észre, hogy a gyengédsége szinte halálos.
-    Fáj a csuklóm.
Klaus enyhített a szorításon, de még mindig nem eresztett el. A fognyomok, melyeket a fiú okozott, nyomot hagytak, és fogalmam sincs, mennyi napot aludhattam, ha már ennyire begyógyult egy tépett seb. Vajon mennyi idő telt el azóta?
-    Megkóstolhatlak?
-    Nincs sok választásom.
-    Ezt jól látod.
-    Remélem, te is rosszul leszel.
-    Nem hiszem.
Klaus a szájához emelte a csuklóm, majd határozottan, de kevésbé fájdalmasabban, mint a társa, a vénámba mélyesztette a fogát. Amint megérezte a vérem, azonnal eltaszított magától, és olyan fejet vágott, mint aki belenyalt a sósavba.
-    Ezt nem értem. Két napot aludtál, már ki kellett volna mennie a szervezetedből a verbénának.
-    Mi az a verbéna?
-    Feltúrtam az egész nyomorult kunyhót, és egy virágot sem találtam benne, kiittam az öregeket, és nem lettem rosszul tőlük. Csak te vagy az, akinek mérgező a vére, úgyhogy itt az ideje, hogy elmond, ki is vagy valójában.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját vérem fog lebuktatni – mármint szó szerint. Ki gondolta volna, hogy valaha is egy vérspecialista kóstolgatja majd végig a „családom”. Az igazat semmiképp nem mondhatom el, de hazudni se hazudhatok, mert akkor Klaus kicsinál. Nem ismerem, de el tudom képzelni, hogy addig kínoz, amíg el nem mesélem neki a titkom. Maradtam a titoknál, végül is 50% esélyem van arra, hogy beveszi.
-    Egy autóbalesetben elvesztettem a szüleim, és velük együtt az emlékeimet is. A nagybátyám lett a gyámom, de neki csak a vagyonom kellett, úgyhogy elszöktem.
-    Add ide a kezed.
Rezzenéstelen volt az arca, nem tudtam leolvasni róla semmit, de nagyon úgy tűnt, hogy nem vette be a mesémet. Egy szép méretes kötéllel masnit kötött a kezemre, majd leráncigált a nappaliba.
Az egész ház csodásan volt berendezve, Klausnak volt szépérzéke. Az őrült fiú a kanapén ült, és egy vértasakot szipolyozott éppen ki. Mikor meglátott gúnyosan elmosolyodott, majd Klaushoz sétált, aki utasításokkal látta el. A barnahajú fiú kotorászni kezdett a szekrényben, Klaus pedig lenyomott a szőnyegre, eloldozta a kezem, és most a nyakamra kötött egy szép kis hurkot. Mikor hátrafordultam, hogy megnézzem mit talált a fiú, a kötél megfeszült a torkomon, de nagyon fájdalmat okozott ennél a felismerés.
-    Meg akarsz…
-    Pontosan, és ha rossz leszel, akkor ez történik. – Rántott egyet a nyakörvemen Klaus.
Fekete pontok kezdtek táncolni a szemem előtt, a légcsövem elszorult, éreztem, ahogy megkörnyékez a pánik, majd hirtelen ismét levegő áramlott a tüdőmbe. Fájdalmas volt az oxigénfelvétel, de mindenképp szükségem volt rá.
-    Ha ismét hazudsz, akkor Stefan lenyúzza a bőrt a hátadról.
-    Azt mondtad, nem akarsz megölni.
-    Nem foglak megölni, csak kiszedem belőled az igazságot.
Stefan széttépte a blúzom, majd végigsimított a hátamon. Felszisszentem, mikor a jeges gyűrű a bőrömhöz ért, de legfőképp a félelemtől reszkettem. Ettől a fiútól jobban tartottam mint Klaustól, mert nem volt beszámítható. Mint egy gép, egy igazi tank, pusztítja, ami az útjába kerül.
-    Félsz Stefantól?
-    Klaus, kérlek…
Csak két napja tartott fogva – az alvásidőt nem számítva -, és sikerült elérnie, hogy máris könyörögjek neki. Akármennyire is elvetemült, értelmesnek tűnik, talán lehet vele tárgyalni. Bár nem hiszem, nagyon élvezi, hogy ő az úr, és szerintem kicsit szadista is. Kicsit…NAGYON!
-    Ki vagy?
-    Eszter.
-    Azt már tudom. A családnevedre vagyok kíváncsi.
-    Nem mondom meg.
Az ostor erőteljesen csattan a hátamon, feltépve a bőrt, és ezzel vért fakasztva. Stefan éhesen felmordult, éreztem, ahogy elkeni a vért, és áldottam az eget, hogy mérgező vagyok. Már rég halott lennék, ha normális lenne a vérem. A fejem leszegtem, úgy kevésbé fájt az ütés, de Klaus nem volt kegyes hozzám; az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-    Gyönyörű az arcod, mikor szenvedsz.
-    Őrült.
-    Várom a válaszod.
-    Dögölj meg.
Újabb csapás, és csak a nyakamon lévő kötél akadályozott meg abban, hogy felsikoltsak. Végül is mindegy lett volna, nem létezik olyan ember a földön, aki meg tudna menteni. Egy másik vámpír pedig inkább beszállna a játékba, mintsem egy nyomorult emberlánynak segítsen.
-    Klaus…
-    Válaszolj, és vége lesz.
A válaszomat köpés formájában közöltem, ami a lehető legnagyobb ostobaság volt a részemről; sikerült feldühítenem azt, aki talán megalkudna velem. Klaus kikapta Stefan kezéből az ostort, és akkor vágott a hátamra, hogy azt hittem a hasamon jön ki a fegyver vége. Azért mert vámpírszemszögből romlott vagyok, még ugyanúgy belehalhatok a vérveszteségbe, de a még élő rokonaimat sem sodorhatom veszélybe.
-    Ki vagy?
-    És te? Te ki vagy? – Kérdeztem vissza dühösen.
-    A legidősebb Első!
-    Niklaus?
A választ már nem hallottam, ha egyáltalán volt válasz, mert minden elsötétült, és ájultan rogytam a szőnyegre.
Arra ébredtem, hogy hasogat a hátam, majd két kéz simogat, és valami hideg anyagot ken a gerincemre. Mozdulni nem tudtam, a kezemet kikötötték valahova, alattam pedig nedves volt a törölköző. Az ápolóm keze nagy volt, bizonyára férfi lehetett, és olyan gyengéden simogatott, hogy szinte el is feledkeztem a korbácsolásról. Olyan volt, mintha a párom kényeztetne, csakhogy a kedvesem biztosan nem lenne egy szadista állat.
-    Fenn vagy?
-    Klaus?
Halk hümmögés volt a válasz, nagyon el volt merülve valamiben, ami bizonyára a hátam lehetett.
-    Eressz! – Kiabáltam, miközben rángatni kezdtem a köteleimet.
-    Ne hisztizz. Este van, mindjárt megetetlek.
-    Nem vagyok csecsemő.
-    Akkor éhen halsz.
Borzasztóan fáradt voltam, aludni akartam, de közben a hasam is korgott. Annyira megalázó lenne, ha az ellenségem etetne. A paplan puha volt, túl puha, vagyis a pólóm nem csak fel van tolva, hogy a hátam szabad legyen, hanem egyenesen levették rólam. Épp szólásra nyitottam a szám, mikor Klaus hirtelen a sebembe nyalt. Először is sokkot kaptam, magától a tudattól, hogy egy férfi nyalogat, majd a sokkot felváltotta a fájdalom, hisz borzasztóan mélyek lehetnek a sebeim, amik nem szeretik, ha birizgálják őket. Ezzel viszont biztosra vált, hogy Mr. Ősöreg Vámpír Úr nem ért a nők kényeztetéséhez. Egészen a nyakamig végigcsókolt, ami annyira már nem volt rossz, majd hirtelen megfordított, kezével tartva, hogy a hátam ne érjen az ágyhoz. A szája két milliméterre volt az enyémtől, így közelebbről a szeme már kéknek tűnt, ami úgy meredt rám, mintha a fejembe akarna látni.
-    Mit akarsz? – Suttogtam, pedig a kérdést kiabálásnak szántam volna.
-    Megtaníthatlak egy-két dologra.
-    Visszataszító férfinak tartalak.
-    Ismét hazudsz. Rájöttem, hogy mi vagy.
-    És csak így tudod közölni?
-    Stefan harapása elrejtett a bőröd alatti jelet, de majdnem biztosra veszem, hogy te vagy a rejtett hibrid.
Emésztenem kellett az információt, de megfeküdte a gyomrom. Egy szót sem értettem az egészből, nem tudom, hogy Klaus mit hadovál itt össze-vissza.
-    Mi az a hibrid?
-    Ha elmondanád a neved, többet mondhatnék.
-    Nem.
-    Akkor legalább a falad leemelésére hagy tanítsalak meg.
-    Miért akarnám, hogy megharapj?
-    Eltüntethetném a sebeidet, és akkor nem halnál meg az éjjel.
Tudtam, hogy komolyan beszél, nagyon durván megkínoztak, és hiába mondtam azt, hogy meg akarok halni, azért ez nincs így. Senki sem szeretne meghalni, hisz annyi lehetőség van az életben. Meg kell védenem az életben maradt rokonaimat!
Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy csak egy helyes férfi akarja megcsókolni a nyakam. Éreztem, ahogy kellemes bizsergés árad a csuklómtól a nyakamig, majd szétterjed az egész testemben. Olyan érzés volt, mintha feloldódnék valamiben, mintha a testem nem lenne kézzel fogható, hanem csak apró atomok csoportja. Éreztem, ahogy Klaus fog a nyakamba mélyed, de nem fájt, inkább csak még nagyobb melegség ömlött belém. Úgy éreztem magam, mintha egy szivacs lennék, aki az összes pozitívumot felszívja, Klaus pedig egy másik szivacs, aki hozzám tapad.
Mikor kinyitottam a szeme, egy folyosón találtam magam, egy végtelen folyosón, ahonnét mindenfelé ajtók nyíltak. Az ajtók viszont zárva voltak, le voltak láncolva, és tüskés lakatok lógtak rajtuk. Minden sötét volt, és koszos. Kísértetiesnek hatott az egész hely, főleg, hogy a plafonról hullák lógtak. Valami megzörrent mögöttem. Odakaptam a fejem, és éppen abban a pillanatban egy női kéz hanyatlott a padlóra. A sötétség mozogni kezdett, majd emberi alakot öltött. Klaus állt előttem, fülig véresen, hatalmas fogakkal, és világító sárga szemekkel. Bár tudtam, hogy az ajtók zárva vannak, azért megragadtam az egyiket, majd erősen megrántottam. A lánc engedett, nekem pedig sikerült beslisszolnom, mielőtt az ördögi vámpír nekem támadt volna.
Egy pazarul berendezett dolgozószobában voltam, ahol egy őszülő férfi járkált fel és alá, egy pergamentett szorongatva. Dühös volt, és félelmetes. Bár nem ismertem, de le mertem volna fogadni, hogy olyan szigorú, hogy még a saját gyermekei is tartanak tőle. A hatalmas tölgyfaajtó kitárult, anélkül, hogy kopogtak volna rajta, majd a fiatal, de borzasztóan helyes Klaus lépett be rajta. Mielőtt viszont még hallhattam volna az öreg férfi hangját, a kastély darabokra esett, és én újra a „szobámban” voltam. A XXI. századi Klaus még mindig közel volt hozzám, és úgy kapkodta a levegőt, mintha átúszta volna a Balatont.
-    Soha többé ne mássz bele a fejembe, édes szívem. – morgott fenyegetően, de a szemei inkább csak zavartak voltak, mintsem dühösek.