4. fejezet: Indulás

A ház melletti erdőben sétálgatni hajnali négykor Klaus-szal nem éppen leányálom. Borzasztóan hideg volt, és semmit se láttam. Persze ez Klaust kicsit sem érdekelte, ő látott a sötétben, engem pedig hagyott bukdácsolni. Tizenöt percnyi kínszenvedés után végre elértünk egy romkupachoz. Klaus megállt az egyik félbetört szikla mellett, majd három, egyforma nagyságú lépést tett észak-kelet felé, ott balra fordult, és újból megismételte a koreográfiát.
-    Azt hittem, az öcsédért jövünk, nem tornagyakorlatokat végezni.
-    Hallgass! – utasított Klaus, de láttam, hogy mosolyog.
Mikor végre elért oda, ahova akart, megfogott egy hatalmas sziklatömböt, arrébb pakolta, majd intett, hogy menjek oda hozzá. Egy lépcső vezetett le a föld alá, ahol korom sötét volt.
-    Mivel te egy átlagos kis emberke vagy, aki az orráig se lát, jobb lesz, ha kapaszkodsz az ingujjamban.
Tudtam, hogy ezt az előző beszólásomért kaptam, de nem akartam egyedül bolyongani a sötétben. Megragadtam az öltönyének szélét, és fejest ugrottam a sötétbe. Mindennek moha szaga volt, és hallani lehetett az apró rágcsálók cincogását.
-    Ugye nem félsz a denevérektől?
Elengedtem a vékony kis anyagot, és inkább rendesen belekaroltam Klausba. Gyűlölöm a sötétet. Egyáltalán miért kellett magával hoznia?

Óráknak tűnő percek múlva egyszer csak lefékeztünk, Klaus lefejtette a karjáról a kezem, és eltűnt. Nem pánikoltam azonnal, próbáltam pozitív lenne, de ez csak addig ment, ameddig egy apró és szőrös valami a lábamra nem mászott. Felsikoltottam, és rúgkapálni kezdtem. Ekkor egy apró fény gyúlt a sötétben, majd még egy, és még egy, és végül a fáklyafény betöltötte az egész…temetőt?! Mindenhol koporsók hevertek, erős láncokkal és karabinerekkel a faemelvényekhez kapcsolva.
-    Itt van az öcséd?
-    Kettőt találhatsz.
-    És kik vannak a többiben?
-    A rokonaim.
-    Erre gondoltál, mikor azt mondtad, pihennek?
Halkan elkuncogta magát a saját viccén, majd odasétált az egyik koporsóhoz, és egy mozdulattal felnyitotta a tetejét. Egy elszürkült, jólfésült, öltönyös vámpír feküdt benne, aki borzasztóan halottnak tűnt. Egy halott pasi lesz az útitársunk? Klaus kirántott egy tőrt a testvére mellkasából, majd zsebre vágta a tárgyat. Az ég világon semmi se történt, pedig azt hittem, hogy majd egyszer csak magához tér, mint a filmekben szokták.
-    Van egy jó, és egy rossz hírem. A probléma az, hogy mikor felébred, nagyon éhes lesz, és egyedült te vagy itt ember.
-    És mi van a verbénafalammal?
-    Nem említett, hogy azt jóformán homokká törtem, mikor megharaptalak?
Szuper, most már teljesen rá vagyok szorulva a védelmére, pedig a fal miatt nem harapdáltak volna csak úgy a vámpírok. Remélem, hogy azért Stefan a fenekén marad, és nem próbál meg felfalni. Kiráz tőle a hideg.
-    Mintha egy jó hírről is szó lett volna.
-    Jah, igen. Ha túléled a vérszívást, akkor lesz egy udvarias, intelligens, meg minden jó tulajdonsággal felruházott úriember utazótársad, akivel együtt utálhattok.
-    Észre vetted, hogy jókat mondtál róla?
-    Számodra jó, számomra szégyen.
Ekkor, mint egy vezényszóra valami reccsent a koporsóban, és mikor megfordultam Klaus öccse állt mögöttem, aki egy másodperc alatt lecsapott a nyakamra. Felsikítottam, és vergődni kezdtem, de erős karok szorítottak le. Mikor már azt hittem, elragad a sötétség, abba maradt a fájdalom, és a vámpír Klausnak támadt, aki épp idejében suhant arrébb.
-    Jó reggelt, Elijah.
-    Hogy volt képed leszúrni, Niklaus?
-    Megakadályoztál volna egy nagyon fontos intézkedésben.
-    A szavadat adtad, hogy egyesítesz a családunkkal.
-    Egyesítettelek is. Tagságot kaptál a Szunyókálók klubjába.
Elijah odasuhant az egyik koporsóhoz, de Klaus gyorsabb volt nála, és úgy félrelökte az öccsét, hogy az a dobozok között kötött ki.
-    Nincs nyulka-piszka.
-    Csak meg szerettem volna nézni, hogy tényleg itt vannak-e, vagy csak újból hazudsz.
-    Mikor leszúrtalak, akkor se hazudtam, csak sajátosan értelmeztem a kérésedet.
A vérveszteség egyik idegesítő hatása a szédülés, ami nálam olyan erős volt, hogy a padlón kötöttem ki. Mielőtt viszont még a becsapódástól betört volna a koponyám, valaki megragadott, és leerőltette a vérét a torkomon. Két, csillogó szem nézett rám egy borzasztóan helyes arcról. Egyértelmű, hogy nem Klaus mentett meg.
-    Elnézését kérem, hogy megharaptam, hölgyem.
-    Semmi baj.
-    Persze nekem nem ezt mondtad. Nah, Elijah válassz egyet, aztán menjünk, mert fontos dolgunk van!
Elijah leültette az egyik emelvényre, majd csatlakozott a fivéréhez. Nem láttam, ki van a „dobozban”, de mintha egy pillanatra Klaus vonásai is ellágyultak volna. Elijah lágyan előrenyúlt, talán meg akarta érinteni a halott arcár, de Klaus lecsapta a koporsó tetjét.
-    A múzeum mára bezárt. Velem jössz.
-    Nem parancsolsz felettem.
-    Visszaküldjelek aludni?
-    Te most fenyegetsz?
-    Uram, én örülnék, ha velünk tartana.
Elijah felsóhajtott, és segített talpra állnom, de azért küldött egy gyilkos pillantást a bátyja felé, ami sejtetni engedte, hogy részéről még nincs lezárva az előbbi beszélgetés.

Jól esett a friss levegő, de a sötétség még mindig zavart. Klaus visszalökte a sziklát a helyére, Elijah pedig végigtámogatott az ösvényen. Tényleg nagyon figyelmes egy férfi. Sose gondoltam volna, hogy örülni fogok a börtönömnek, de akkor kész megváltás volt a Klaus illatú ágyam. Nem pihenhettem viszont sokáig, mert Elijah és Klaus veszekedésébe belerengett az egész ház.
-    Azért, mert te kegyetlen vagy, nem jelenti azt, hogy másokat is azzá kell tenned.
-    Én csak megmentettem a bátyát.
-    Nem indulhatnánk inkább? – szakítottam félve újra a két fivér veszekedését.
-    A számból vetted ki a szót, drágám. Induljunk!
Két óra alatt már mindenki összeszedte a holmiját, Elijah nem igazán örült annak, hogy Klaus ruhatárából kell öltözködnie, de megnyugtattam azzal, hogy úgy is be kell ugranunk egy bevásárlóközpontba. Én se mászkálhatok férfi ruhában, az a két darab női szabadidős ruha pedig nem felel meg egy hosszabb útra. Ráadásul nincs olyan meleg, hogy sortokban rohangáljak. És én ember vagyok, nekem ennem kell normális ételt, úgyhogy lesz mit vennünk. Úgy néztünk ki, mint egy túracsoport, egyedül a fekete BMV nem illet bele a képbe, ami Stefan vezetett. Klaus ült az anyós ülésbe, mi pedig Elijahval hátra. Örültem, hogy pt kaptam utastársnak, a három vámpír közül ő a legnormálisabb.
-    Hova is megyünk?
-    Bányászlátogatásra. Tudod…
Klaus nem bírta befejezni, amit mondani akart, mert ekkor valami elénk ugrott, az autó pedig csak Stefan csodás sofőrreflexei miatt nem borultunk az árokba. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, Klaus pokolian mérges volt. Kipattant az autóból, és a torkánál fogva a magasba emelte az elgázolt vámpírt. Aki képes ilyen gúnyos fejet vágni Klausra azok után, hogy elgázolták, az csak vámpír lehet.
-    Mit akarsz, Damon?